Veres János: Életút

Suhogó alkony

SZEGÉNYLEGÉNY Lidérces tájon bolygok, piros lángok öveznek, csattog a baglyok szárnya; furcsa vidékre szöktem, felvetem pillantásom egy égbeli sugárra. „Göböly nyájam a Cseresen, magam sétálok a bércen." Olybá tűnhet a képem, mintha valamit bánnék, hazahívásra várnék, de ez csalóka látszat, a szél könnyeztet, nem kín, nem vonz se harc, se játék. „Fekete szemű galambom jajszóval keres a csapon." Csók és fokos már nem kell, elválok a világtól, kicsi zaja se érjen. Oly különszakadt leszek, mint holttetem a sírban, kavics a kútfenéken.