Veres János: Életút

Suhogó alkony

ALMA MATER Ülök az utolsó padban, ég most fejem ne lássa, meglegyez légiesen a kamaszkor aranyszárnya, kibújt a ködburokból, mint gubójából a lepke, hogy fázó öntudatomat becézőn melengesse; itt van, de nem tölt meg soká, mint bodzát könnyű húsa, irdatlan csép forog, hártyás kincseim tönkredúlja, a számonkérés jön, hogy kimondva bús töprengésem a régi igékkel s fogadalmakkal összemérjen. Mi volt a gomolygás, a sok év, mely eltelt azóta? Ne csábítsd elő a letűnt időt, bűvös napóra! Buzdulásaimat az éjfél — mint vasorrú bába — mindújra lángokba öldöste rusnyán hahotázva, s a reggel a hamu alól 61