Veres János: Életút

Suhogó alkony

mindet fölhorgasztotta, hány tűzhalált haltam, én, a tűzrakás megszállotja! Húrom hangja kuszáitan, szűkölve csapongott, zengett. Egyedül létjeladásom számíthat érdememnek. Testemen szégyen és önvád csúf kelései érnek; hogy korunk zúg bennem, elégséges-e fölmentésnek? Korunk, mely megváltással méhében vajúdik, szenved, de jajából csupán dantei képzetek születnek. Betoppan Kovács tanár úr, nyugalom bazaltvára, férfias bölcsesség ércét kínáló csodabánya, kedves kísértet. — Mi lesz, ha megszólít? Nem súg senki! Kérdező-bízó nézését iszonyú elviselni. Mit hoztam tovább a gyémántos igaz tanításból? A polipkarú szorongás nyálkásan átnyalábol. Kit óvtam meg? Mi fenntartót arattam, osztogattam? S mit nyertem a könnyön kívül, amit anyám sírt miattam? Nyomomban vereség, balság? Csúnyán s hiába éltem?.

r, ,/,: i 62