Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

példát mutatna, ha magasra emelném, az értelem, mely beszívná és kisugározná a gondolatokat, a csepp, mely pótolni tudná a téres tengereket — a máguspálca, amit nem tudok megfogni. Fájdalmas dolog csalódást okozni. Nem vagyok Csodálatos Mandarin, csak fáradt utas, aki érckakas hátán akart repülni, s lekéste az utolsó vonatot. A hangok — Meglőtt madár a nyár, sodort szélű tollai hullnak a fákról, köddel ölelkezik az ólmos arcú ég, fázós vadak járnak a völgyben. Elment a remény utolsó vonata, elhalkulva várják a fagyot a vizek. — Nem szökhetsz sehová, sárba hanyatlott a száraz virág, összeverődnek a didergő gallyak, — s mégis feltámad életed csillaga, emeld föl a fejed, bordáid között tüzet szít a szél, 141