Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

leterítem, leheverünk rá, egy perc és sose látott vidéken repülünk, alattunk keleti mecsetek tornyai, szemünkben méltóságosan vonuló karavánok. — Erkélyemről látni a borszínben fürdő kukoricást, az országút keskeny szalagja a végtelenbe fut, hűségem erdei tisztás, őzek sétálnak puha gyepén, homlokodon világít a hajnali csillag. Hihetetlen erő feszül karomban, én jutok fel elsőként a Névtelen Csúcsra, betöröm a véres szemű ménlovakat, elmegyek a Saskirály udvarába, ujjamra húzom a varázsoló gyűrűt. Sziszüphosz görög mondahőst arra ítélték az istenek, hogy egy sziklát görgessen fel a hegyre. . . Beteg lányok — Fehér az arcod, de mi pirosnak látjuk, fehér az arcod, de mi szárnyashajónak nézzük betegágyad. Fehérek vagyunk, szemöldökünk könyörtelen kaszapenge árnyéka. Fehérek vagyunk, de szánk még meleg, fogadd el ajándékba gyümölcsünket, fehérek vagyunk, de kivirulunk bizakodásodtól. Fehérek vagyunk. . . Indulj hát, követni akarunk egy szebb vidékre. 35