Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

vedve, átkísérte nagyapját a nemlétbe, amire szeretet híján képtelen lett volna. Nagyapja tudata a halála előtti órák eufóriájában kitisztult; az öregember világosan, szabatosan fogalmazott ismét, noha nehezére eshetett a beszéd, mert a mondatai végét elharapta. Az elbeszélő még mindig pontosan emlékszik a legapróbb mozzanatokra is. Kettesben voltak a szobában, az elbeszélő a hintaszékben ült. Fél szemét állandóan a nagyapján tartotta, akinek gyérülő ősz haja csapzottan a homlokára tapadt. Az elbeszélő nagyapja kérdez néha valamit, ő pedig megpróbál szenvtelenül és röviden válaszolni, s igyekszik visszafojtani magába azt a fontoskodó és érzelgős szóáradatot, ami türelmetlenül ostromolja belülről. Késő délután van, a szobába bőséges napfény árad. Az elbeszélő végül is nagyapjának köszönheti, hogy a halálélményt nem csupán gyötrő, fojtogató szorongásként éli meg, hanem az egészbe belefér a pillanatnyi túlélés adta öröm és magabiztosság is, anélkül hogy megszentségtelenítené a pillanat sötét pátoszát. Később lehunyt szemmel, élettelenül, mélyen a párnákba süppedve fekszik a nagyapja, s az elbeszélő kinyitja az ablakot, hogy még nagyobb legyen a világosság. S ez az egész inkább tűnik fel magától értetődőnek, semmint félelmetesnek. Azóta persze sok év elmúlt, s ma már könnyű erről is fesztelenül csevegni; sőt mintha az idő is megérlelte volna az egészet a félig elfeledésre. Aztán valamelyik váratlanul közbejött utazás mégis feltámasztja a megkövesedettnek vélt pillanatot, s akkor az elbeszélő ismét arra a véleményre jut, hogy valójában nincsenek közeli meg távoli események, csupán múltbeli események vannak, s ezeknek a mozaikkockáiból van összerakva ő, és minden pillanat újabb mozaikkockát rak a többi mellé, amitől az összkép más lesz, még hangsúlyosabban töredezett és befejezetlen. 87