Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

hére vagyok. Bizonyára várnak a kötelességeim, mondja. Biztosan nagyon elfoglal a munkám, s ez alatt a rövid idő alatt ő olyan fiatalembernek ismert meg, aki komolyan veszi az életet, és nem fecsérli az idejét butaságokra. «•Csakugyan így van — feleltem. — Nagyon komolyan veszem a hivatásomat, és megvetem azokat az embereket, akik naphosszat csak azon törik a fejüket, melyik gimnazista lánynak vagy fiatal asszonynak csavarják el a fejét.« »•A legtöbb férfi kicsapongó — alakoskodott tovább a Bűn. — Meg kell azonban bocsátanunk nekik. A férfiak holtukig gyerekek maradnak egy kicsit. De éppen ez a vonzó bennük. Maga azonban más. Egészen ritka ember.« »•Nagyon köszönöm« — mondtam. A filagória előtt megállt, és a kezét nyújtotta. »•Most azonban el kell válnunk. Találkám van itt valakivel.« »•Bizonyára az urával. Értem én« — mondtam. A Bűn megremegett, és egy pillanatra eltűnt arcáról az a megnyerő, fölényes mosoly, amellyel az udvarlásomat viszonozta. »•Nem az urammal. És, kérem, ne lepődjék meg. Halaszthatatlan megbeszélnivalóm van az uram egyik legjobb barátjával. Méghozzá az uram érdekében. Mert egy kissé rosszul áll a szénája a hivatalban, ahol dolgozik.« Hát így állunk az Űr színe előtt, kiáltottam fel magamban ujjongva. Hát ilyen könnyen zavarba ejthetők a bűnösök?! Elbúcsúztam az asszonytól, és vaktában elindultam az egyik ösvényen, bízva benne, hogy ezek a szeszélyesen kanyargó ligeti utacskák előbb-utóbb visszavezetnek a tett színhelyére. így is lett. Alig telt bele néhány perc, és én újra megpillantottam a filagóriát, ezúttal szemben, egy sűrű orgonabokor fedezékéből, amely úgy fogadott be, és tett láthatatlanná, hogy én mégis mindent szinte közvetlen közelből szemlélhettem. Az asszony mintha sejtette volna, hogy nincs egyedül. Zaklatottnak látszott, jobbra-balra kémlelődött, de a rejtekhelyemet nem fedezte föl. Hama172