Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

holva magamat egy kicsit, hogy mindjárt az első ügynek ilyen kalandos módon vágok neki. «•Végtelen hálára kötelez-« — pirult el a Bűn, átvéve a táskáját. »Vilcsek vagyok — mutatkoztam be. — Vilcsek Győző.-« S ez volt a második hiba, amit elkövettem. A valódi nevemen mutatkoztam be. De szerencsére még csak pár napja kaptam meg az engedélyemet, nem ismerhetett. »-Tudja, van benne egy levél. Nagyon sajnáltam volna ezt a levelet, talán még a táskánál is jobban.« »Level?« — kaptam föl a fejemet. A Bűn újfent elpirult, de aztán ragyogóan kivágta magát: «•Az édesanyámtól, Egerből.« »•Természetesen — bólintottam. — Az édesanyánk levele mindig nagyon kedves nekünk.« «Ügy van. Sokan azt tartják, hogy amikor férjhez megyünk, elkerülhetetlenül elidegenedünk a szüléinktől. Ki jobban, ki kevésbé. Nos, én már jó pár éve férjezett vagyok, de semmi hasonlót nem tapasztaltam eddig.« «Helyes — mondtam. — Nagyon helyes. Az édesanyánkat sohasem szabad megbántanunk. Én is nagyon szeretem az anyámat, bár igaz, én még nőtlen vagyok.« «0, igen, maga még nagyon fiatal« — sóhajtotta a Bűn. Ilyen megható, semmitmondó dolgokról tereferéltünk, s eközben lassan fölengedett bennem a kezdeti elfogódottság, s a helyzet logikája kezdte diktálni a cselekedeteimet. Elfogadtam a szerepet. Mert, íme, itt van a Bűn, egy csinos, kissé romlott fiatal asszony képében, aki kalandra vágyik, s menekül abból a sivár világból, amelybe egy rossz házasság révén meggondolatlanul belecsöppent. Másfelől pedig itt vagyok én, a romlatlan és kissé naiv, de azért szeretetre méltó fiatalember, akit ő, a Bűn, az első pillanatban rabul ejtett. Álcázásnak eszményi. Egyszer csak a ligetben voltunk, egy-egy pillanatra bágyadtan kisütött a nap, s ő tapintatosan, de azért félreérthetetlenül, immár harmadszor célzott rá, hogy a ter171