Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Galeri

kimerészkedtek az udvarra. Minderre persze rá lehetett volna fogni, hogy álom, ám ha valóban álom volt, úgy az egész város ugyanazt az álmot látta s szenvedte végig éber tudattal, megmártózva olyan emlékekben, amelyeket zsilipek zártak el eddig, hogy tiszta lelkiismerettel végezhessék a napi robotot, s eszükbe se jusson kételkedni az értelmében. A robot értelme a remény volt. De hogy ennek a reménynek mi a szavakba foglalható tartalma, az már kívül esett a hatáskörükön és az értelmükön. A remény azonban ettől még remény maradt. A jövőbe vetett hit, amely jövőről viszont sejtelmük sem volt. Ezen a hóviharos júliusi reggelen mégis mindnyájan így sóhajtottak fel: „Van remény!" Az elszabadult szellem ezalatt kedvére garázdálkodott a városban. Az események először megdöbbenést és rémületet váltottak ki, majd pedig valamiféle apátiát, hogy hát eddig is szenvedtek, s majd ezután is lesz valahogy. Holnap talán tűzeső fog esni, holnapután pedig mindenki marhává változik, hogy legyen elég hús az országban a télen. De az is lehet, hogy semmi sem történik. Csak azt kellett még eldönteni, melyik a kedvezőbb alternatíva. A legtöbben egyetértettek abban, hogy még mindig jobb, ha nem történik semmi sem, mert így legföljebb csöndben és békében megfagynak, viszont ha történik valami, az egészen biztosan még rettenetesebb lesz, mert ebben az elátkozott városban minden balul üt ki. S akik reggel egymást biztatták, hogy van remény, valójában mind arra gondoltak, hogy „nincs remény", ezt azonban tilos kimondani, amíg él az ember. Mást tehát nem is volt tanácsos hangoztatni, csak azt, hogy „van remény"; vagy pedig hallgatni. Am aki hallgat, az a beleegyezését adja, márpedig épeszű ember nem törődhet bele, hogy fagyhalál vár rá. így aztán, függetlenül attól, hogy volt-e remény vagy sem, csakis azt lehetett mondani: „van remény"; s különben is: mindenki ezt a megváltó mondatot akarta hallani. A palackból kiszabadult szellem pedig kísértetek prédájául dobta oda a várost. 135