Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

úr fölszállt az első villamosra, és elvitette magát a végállomásig. Egy peremvárosi lakótelepen csatangolt egész délelőtt. Végigjárt egy bevásárlóközpontot, majd megebédelt egy bisztróban, és hazament. A haza egy aránylag komfortos albérleti szoba volt, bent a városközpontban. Aznap nem kereste senki, aznap egyedül volt az albérleti szobában. Megfogalmazott egy levelet, s azt elküldte a munkaadójának. Hosszú levél volt, s többek között a következő sorokat tartalmazta: „Tudom, hogy sokan kiállhatatlannak és kötekedőnek tartanak. Van benne valami igazság. Elvesztettem valamit, nem tudom, hogy mikor, azt viszont tudom, hogy sohasem találom meg többé... Ma délelőtt életemben először maradtam magammal. Bevallom, nagyon megijedtem. Kérdéseket tettem föl, amilyen kérdések azelőtt eszembe sem jutottak. Például, hogy miért nincs bennem alázat mások iránt. Hogy miért nincsenek valódi barátaim. Apróság, de azt hiszem, jellemző apróság, amit mondok. Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy regényt írok. Afféle tényregényt, mivel a története hiteles dokumentumokon alapulna, egy, a szülővárosom múzeumában őrzött 18. századi szövegen. A mintegy hat ív terjedelmű szöveget szinte kívülről tudom már. Egyik fejezete különösen kedves nekem, mert bizonyos értelemben az életakarat elpusztíthatatlanságát példázza. Ez a fejezet magyar fordításban így hangzik: »1710. június 9-én a visszavonuló kuruc seregek, Vak Bottyán generális parancsára, felrobbantották a várat, s másnap reggel elhagyták a várost. A lakosok, tudva, hogy a felkelés ügye elveszett, s hogy Vak Bottyán kurucai többé nem térnek vissza a városba, velük tartottak. A legtöbben gyalogszerrel, batyuba csomagolva legdrágább ingóságaikat, a többit közprédára hagyva. Leginkább a bosszútól féltek. Az idősebb polgárok emlékezetében élénken élt még a török hódoltságot követő zavaros idők minden rémsége és szenvedése. Az a kegyetlen vérfürdő, amit keresztény testvéreik követtek el a török kivonulását követően, s amihez képest a rút és pogány törökök az 117