Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

14 Természetesen az epizódnak más befejezése is elképzelhető, anélkül hogy realizmusán csorba esnék. Mondjuk: eszmecsere itt, vagy akár az ügyészségen. Az ügyész például jóvágású, megnyerő modorú és imponálóan művelt fiatalember volna, akinek a szakmai tudásához és jogászbecsületéhez bizonyára kétség sem férne. Kánya úr, az emberiség (EMBERISÉG) fogadatlan prókátora, hamar meg tudta volna bocsátani neki azt a keresett, kiszámított (hatásvadász), előzőleg bizonyára már sokszor (talán tükör előtt is) kipróbált ünnepélyességet, amivel fogadja őt. Hiszen egyfelől (de lehet, hogy másfelől) a megbocsátás művészete nélkül hajítófát sem ér az ő mestersége. Arról nem is szólva, hogy az ünnepélyesség a rítus egyik fő (és ősi) eleme (ha ugyan nem is a legfőbb). Kánya úr, tudva, hogy vélekedésével a pesszimizmus vádjának ódiumát zúdítja magára, nem feledhette, hogy tapasztalatai szerint sosem valamely Törvénnyel áll szemben, hanem emberekkel, akik a Törvény egyszemélyes szerepében ítélkeznek, nem mindig elfogulatlanul. S azt sem feledhette, hogy aki ítél, azt ítélik is. Na ugye, gondolta bátran — az utcán. 36 Ezért, ha az elbeszélő regényíró volna, mindenekelőtt azt a szilárd pontot keresné, ahonnan a rálátás a történet csomópontjára a legzavartalanabb, s mintegy mentes a ködöktől és füstöktől, a történelmi és privát önámítások vírusaitól. Képletesen ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy az elbeszélő egy húszemeletes börtönkolosszus tetőteraszán ücsörög és szemlélődik, amíg be nem falazzák, amíg a feje fölé föl nem húzzák a huszonegyedik század jövetelét 115