Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

nem ok arra, hogy méltatlankodjék. Hát a törvényes bűnök? Azokról ki beszél? Így kiáltott fel magában Kánya úr, hogy bátorságot öntsön a lelkébe, amely telis-tele volt infernói szorongással! Miféle infantilis optimizmus ez megint? Egy nő jött be. Civil nő. Térdközépig érő, virágmintás nyári ruha volt rajta. Otthonosan mozgott a szobában, kétség sem férhetett hozzá, hogy alkalmazott, s nem csak úgy az utcáról került be. Ez a szempont eleve meghatározta Kánya úr további viselkedését. Kánya úr üdvözölte a nőt, kihúzta a derekát, és várt. A nő az íróasztal sarkára telepedett; tudja fene, honnan, körömreszelőt kerített elő, és elmélyült alkotómunkába fogott. Igen, akár a régi, megbízható (sokat pepecselgető) mesterek. Nagy műgonddal, szakszerű alapossággal, született eleganciával bíbelődött a művel. Csiszolgatta a művet. Hosszúkás, tűzpirosra lakkozott, mesterien hegyezett körmei voltak. Hiába, mindig ez az aprómunka a legszebb (és egyben a legnehezebb). Amikor a kompozíció kész már, s az ember végre belemerülhet az árnyalatok kidolgozásába, a szinte észre sem vehető, ám a mester szemét mégis bántó szögletességek, leheletnyi aránytalanságok kiigazításába. Kánya úr növekvő tisztelettel nézett fel a nőre, aki cseppet sem volt szép, viszont határozottan megnyerő. Sokat lehetne lelkizni vele, gondolta. Deréktól lefelé kicsit terebélyes, ám éppen ezek a nők a legérzékenyebbek, a legfogékonyabbak a filozófiára és lélektanra, jó a hallásuk, gazdag a lelkiviláguk, és — nem utolsósorban — imádják a fűszeres mártásokat! A gondolat, hogy ez a szelíd, mű-kedvelő nő betörőket, kasszafúrókat, sikkasztókat, bicskás vagányokat és apagyilkosokat hallgat ki, bizarrnak tűnt. És mégis... Kánya úr, bizony, bizony, ki tudott volna tárulkozni előtte, zug nem maradt volna átvilágítatlan a lelkében, igazság kimondatlan a nyelvén. Neki mindent el fogok mondani, gondolta hirtelen elszántságában, mindent. 113