Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— A pásztorok hírbe hozhatnak. — Az sem érdekel... Leszámoltam magammal. — Nem hamarkodod el? — Minek ez a vallatás? — Apád haragja miatt... — Ha akarod, holnap elébük állok. Beszélnem kellett volna. Kedveskedni, örülni, nagyon örülni ennek a lánynak. A szerelmének, az odaadásának. Mindent vállal értem, velem jön. Hallgattam. A leány teste átforrósodott, merő tűz volt, ahogy feküdt hozzám simulva. — Elhiszed? — kérdezte kis idő múlva. — Elhiszem. Egyetlen pillanatát sem felejtem el annak az éjszakának. Egy jó óra múlva megkérdeztem: — Ne menjünk már? — Mindig sietünk ... Besötétedett. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy nem is a föld, hanem kormos levegő van a talpunk alatt, s a sötétség porát kavarja lábunk. Jó volna elernyedni, fellazítani az idegeket, mert félő, hogy a földszemcsékből ismét szoborarcokat formál a képzelet. Elértük a szőlők alját. — Vezessen, maga itt könnyebben tájékozódik — tolt előre a repülő. Széles, ritka homokú ösvényen kaptattunk felfelé. Kétoldalt rendbe sorakozó szőlőkarók, felettünk nagy, fehér homlokú borház. Üj építkezés, friss még a cserepe, háború éveiből származik. Hat év alatt összesen két ház épült a városban, az egyik a katolikus iskolaigazgató lakása, a másik ez a borház. Gazdája békés tisztviselő, a magyar időben tartalékos tisztből előléptetett járási katonai parancsnok volt, magyaráztam a pilótának. Rangos ez a borház, akár a sujtásos tiszti egyenruha. Egy helyre, mindig ugyanazon helyre, a sík közepére néz alá. Ablaka csak egy van, a déli oldalra nyílik. Ilyen volt a gazdája is; feszes, egyenes tartású öregember. 87