Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Mi ez? — kérdeztem magamtól. Félelem? Gyengeség? Sebeket ejtek magamon, s mintha jólesne a fájdalom. Vinnem, ragadnom kellett volna azt a világba vágyó lányt. Ehelyett mögöttünk kúszó árnyékunk szeszélyes foltjait igyekeztem hessegetni. Elmúlt talán egy hét, és nem történt semmi. Néhanapján Miska pásztorral találkoztam a szőlőhegy útjain. — Hol a madár? — kérdezte. — A fészkén — mondtam kelletlenül. — Megvan a madár, he? — Nem tudom. — A szép tollú madárral együtt kell repülni, he — nevetett huncutul hunyorogva Miska. Hétvégi járőrből poroszkáltunk hazafelé a szokásos úton. Déltől talpon voltunk, róttuk a határmentét, visszafelé megmásztuk a Nagy-hegyet, a megfigyelőállomás katonáival végighallgattuk az éjféli jelentéseket és híreket. Fáradt voltam. A néhai gróf szőlője táján, egy görbe szilvafa alól váratlanul felénk mozdult valaki. A fegyverhez kaptam, de arra se jutott időm, hogy kimondjam a szokásos felszólítást. Nelli volt. Járőrtársam az arcába világított. Vonásai félelmet és elhatározást tükröztek. — Vártalak — lépett közelebb hozzám. Társamat előreküldtem, mi pedig ott maradtunk a sötét éjszaka fényesre díszített sapkája alatt. Leheveredtünk az út melletti gyümölcsös zsenge füvére Hűvös májusi éjszaka volt. Nelli fázósan didergett mellettem, betakargattam a köpennyel, és eszelősen ölelni, csókolni kezdtem, hogy megmelegítsem. — Harmadik napja kereslek. Tegnap is hajnalig vártalak. — Nem tudhattam. — Érezhetted volna. — őrültség, amit csinálsz, éjszaka a hegyen egyedül. Bajba keveredhetsz ... — Látni akartalak. — Megfáztál. — Arra nem gondoltam. 86