Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

közé került, a harmadik éjszaka egyes-egyedül bezárták a zsinagógába. Mikor elhurcolták őket, megtaláltak egy összeszaggatott, véres, fehér ruhát. Azt mondták, az övé volt. Ott maradt a haja is levágva. — Elpusztult? — kérdeztem bizonytalanul. — Visszajött. Sokáig három férfival lakott egy házban. Valakin felismerte a ruháját, és ettől megzavarodott. A végén már hangosan kiabálta az utcán: „Vessétek le a ruhámat!" Szerettem volna másra terelni a beszédet. Semmi sem jutott eszembe. Ez az ismeretlen zsidólány közénk ült, mint egy láthatatlan szellem. Miért kell emlékezni? Egyáltalán, hogy kerültek szóba a halottak? Olyan volt az éjszaka, mint az isten vetette nászágy, mégis kísérteties suttogást hallok. Én nem bírom a nagy idegfeszültséget, egyszerűen kibicsaklik az akaratom, a gondolatom, az érzéklésem. Látomást vetítek magam elé; cérnaszálon tartom az ismeretlen zsidólányt, forog, kering, akár egy játékbaba. Arcába hull a haja, s lehunyja szemét, mint a halállal vívódó ember. Aztán megáll a kép, minden megmerevedik. Mese ez, látomás, avagy igaz? Vagy bennem minden eltorzul? Kicsi a lelkem? Szűk? Képtelen befogadni az ellentétes hatásokat? Közeledett a hajnal. Sokat éjszakáztam, megismerhettem az éjszaka minden mozdulását. A szemem még nem láthatja, de az idegeimmel már érzékelem a sötétség oszlását. — Induljunk haza — súgtam kedveskedve. — Várjuk meg a hajnalt. — Már itt van. — Sötétebb van, mint este volt. — Leszállt a hold — magyaráztam gyengéden. A sátorlapon feküdtünk, és a köpenyemmel takaróztunk. Türelmetlenül lerángatott ruhadarabjaink a földre hányva köröttünk dideregtek. A levegő fogyó melegét öleléssel pótoltuk; Nelli lángolt a durva rostú kabát alatt. — Mindenütt ölelj — kérlelt többször is. Néha nagyon kevés az a két kéz, amit az ember vállára akasztott a teremtő, gondoltam válasz helyett. 82