Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Harmatot szeretnék — súgta. — Csak a hajlatokban van, meg lejjebb a réteken. — Jó lenne belefeküdni. — Megfáznál — mondtam féltőn, de magamban nagyon elcsodálkoztam a furcsa kívánságon. — Harmatban mosakodni — folytatta révedezve. — Az csak a nótában szép. — Felfrissülni, lehűteni magunkat, utána ide feküdnénk megint a kabát alá. Gyermekes, tapasztalatlan kívánság volt ez, mégis bántott. Alighogy megmelegszik alatta a föld, menni akar. Egy helyen képtelen időzni, gondoltam kesernyés szájízzel. Valami fáradhatatlan akarással állandóan új színfalakat kívánt a szemem elé. Engem ez zavart. Én jobban szeretem a megállapodottságot. Nelli csapongó képzeletével egyszerűen nem tudtam lépést tartani. Fárasztott. — Kunyhót építek a mélyárok fenekére. Berendezzük. Tető lesz a fejünk felett, házunk lesz — magyaráztam neki gyermekes lelkesedéssel. Aprócska ránc futott a két szeme közé. — Sok kunyhót építs — mondta. — Százat, ezret, hogy mindenütt legyen. Nekem a ház is kevés, fojt. Az ég kell a fejem fölé, mindenütt akarok lenni... Apám kulcsra zár minden ajtót... Látni se bírom a falakat. — Nemcsak ketten vagyunk a világon, Nelli — próbáltam csitítani. — Nem értesz? — fordult felém fájdalmas tekintettel. — Az életem tele van tilalmakkal. Egyebet sem hallok, mint hogy „nem szabad". Erre vártam, rád vártam, a szerelemre vártam. Azt vártam, hogy kiszabadíts a falak közül, ne halljam többé a zár kattanását. Arca kipirult, szemében vad űzöttség bujkált, ahogy beszélt. Ilyenkor volt a legkívánatosabb, a legingerlőbb. — Kedveskedni akartam — mondtam megbánással. Eltört bennünk a jókedv. Hazaindultunk. Vállára borítottam köpenyem, hogy ne fázzon. Még a sapkát is a fejébe nyomtam tréfásan. Visszaadta. Képtelen vagyok haragot tartani. Most is szerettem volna 83 i