Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

az ujjaim, vitaminhiány. — S félénken az asztalilámpa alá tartottam bütykös ízületű kezemet. A parancsnok szótlanul maga elé meredt, mintha gondolkodna valamin, de Pogácsa meg sem várta, hogy faggatni kezdje, ijedten diktálta adatait: — Berta Endre ipariskolás. — A tizedes betűzve írta a nevét. A parancsnok ismét felém fordult. — A papok fészkében katonák is vannak? — kérdezte. — Igen. — Mennyi? — Nem számoltam. — Hol van a kaszárnyájuk? — Az állomás mellett. — Milyen fegyvereik vannak? — Puskák, rendes puskát látok a vállukon ... — Hát a ruházatuk ? — Szegényes. — Szoktak énekelni? — Néha. — Milyen nótákat? Zavaromban a padlót néztem. — Nem figyeltem meg ... nótákat, biztos katonanótákat — mondtam. A kérdések szála itt megszakadt. Az írógépnél ülő tizedes kárörvendőn mosolygott az orra alatt; zátonyra futott a vallatás. A parancsnok, hogy pillanatnyi zavarát leplezze, egyik bokáját a másikhoz verdeste, mint akinek fázik a lába. — Milyen a közhangulat Magyarországon? — kérdezte Szekereshez fordulva. — Kevés az ennivaló, romlik a pénz ... — Büszke ország, harmincnyolcban felfújták magukat... Nagy-Magyarországot akartak. Üvöltöttek, mint a sakálok: Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Megkapták, ehetnek, ihatnak, most már dáridózhatnak! — Ott sem volt mindenki kakastollas csendőr, parancsnok úr — ellenkezett Szekeres. 64