Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

mentünk, hogy más világot járjunk és szerezzünk magunknak ... Melyik a kezdődő világ első napja, apám? Esténként összesereglünk, előbb csak úgy céltalan, nézzük egymást, ácsorgunk, csipkelődünk, nevetgélünk. Az idő, a sötét minden mozdulatunkat könnyűnek, játéknak tünteti. Aztán hazamegyünk és elfelejtjük a napot. Az éjszaka sötétjén csupán jókedvünk marad fenn, talán még álmunkban is nevetünk. Ez marad meg másnap, harmad- és negyednap estéjére is, nevető jókedvünk. — Játsszunk — mondja nekünk egy idősebb ember. Nevetünk rajta, és szerteszóródunk az estébe. — Akkor daloljunk. Faágakat törünk, a lányok ablaka alá visszük, és sorra várjuk a kis fények lobbanását. — Táncoljunk ... Megjuhászodva állunk, várunk, a földet nézzük és a parancsoló szavakat lessük. — Mit akartok játszani? — Nevetni akarunk ... — Van egy francia, Moliěre. — Moliěre ... — Nevetni akarunk .. . — Az olyan tréfamester, a legnagyobb tréfamester, francia. — Moliěre .. . Moliěre ... Szöveget tanulunk, próbálunk, festünk, kalapálunk, fűrészelünk, ácsolunk, majd röviddel az ünneplés előtt indulatos veszekedésbe zavarodunk a galambok miatt. Az öltöztető, aki a ruhákért és parókákért beutazta a fél országot, megkötötte magát, és egyre csak azt hajtogatja, hogy a francia nemesi udvar nem lehet galambdúc nélkül. — De ez mégiscsak színpad . .. nem vásártér. — A galamb ősidők óta ott van az emberrel... ősidők óta — hajtogatja az öltöztető. — Marhaság. 634