Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Akkor nem adom a ruhákat... — Legfeljebb egy galambdúc, az is valahol a színpad sarkában, egész kicsi galambdúc. — Rendes, nagy galambdúcot akarok, amilyen nekem van az udvaron. — De hisz most franciák leszünk, nemesek. — Azok is emberek, a galambot minden nép szereti, békességes madár ... — Nem lesz galamb, punktum. — Anélkül játszás sem lesz ... Hahotázik a nagyterem, neveti Duda Gyurit, a rászedett francia nemes gyámoltalan maflaságát. Galambdúc nincs a színpadon, szabálytalan időközökben azonban galamb röppen a színfalak mögül, és addig kering az emberek feje fölött, míg párjára nem talál. A fel-felcsattanó nevetés kis szüneteiben, amikor a súgó hangja kétségbeesetten keresi a füleket, galambturbékolás szórja közénk a békességet. A színpados ünnep másnapjára egybefolyik a százféle szó indulata, s nem marad más, mint a nevető jó érzés emléke. Tanítónő jött hozzánk, fiatal, kerek arcú lány. Nézik, utánafordulnak, amerre elmegy. Olyan is akad, aki nyomába ered, és egészen a Kormoskendi kapujáig kíséri. A lány ott lakik Rózánál, ő az első magyar tanítónő, akit a háború után ide helyeztek. A nevét kevesen tudják még, valaki azt mondta róla, cseresznyeszájú, ez maradt rajta, cseresznyeszájú. Ha a legényfalka megérzi közeledését, forró szél csap közénk. Én úgy érzem, rám feszül a bőr, ha megpillantom valahol. Táncra hív bennünket, tanítani akar. A nagyterem hamar megtelik velünk. Sorba állunk, a cseresznyeszáj mosolyogva magyaráz, táncot mutat, énekel. — Mutassátok, mit tudtok ? Minden szava úgy ér hozzám, mintha kődarabbal találnák el a testem váratlanul: válaszként jól kihúzzuk magunkat, katonásan. Vigyázzban állunk. — Mutassátok ... Apátok mit táncolt jókedvében? — Nem láttuk. — Hát nagyapátok? — Táncos jókedvét nem láttuk. 635