Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— A sorompó ágasánál áll valaki — szólt ijedten Pogácsa. Megtorpantunk. — Ne ijesztgess — guggolt le Szekeres a hóra, hogy messzebbre láthasson. — Rémeket látsz — mondta fogvacogva. Tovább törtük a havat, de önkéntelenül is balra húzódtunk. A vasúti töltéstől néhány lépésre megálltunk. Próbáltunk tájékozódni. — A sorompónál áll valaki — figyelmeztetett ismét Pogácsa. Mindnyájan a töltés aljára lapulva figyeltünk. Kétszáz méternyire tőlünk magasra emelt, fagyott kígyófejként két sorompórúd meredt az égnek. — Figyeljetek — folytatta Pogácsa —, a sorompó ágasa nem lehet olyan vastag. — Lehet, hogy csempész, és egymást riasztgatjuk — vigasztalódott Pogácsa. — Csempésznek bamba, fináncnak okos — szólt közbe Szekeres. — Gyakorlott csempész nem időz sokáig egy helyen ... — A finánc is kujtorog — ellenkezett Pogácsa. — Télen nem mozdulnak messze a falutól — mondtam én. — Te is látod? — fordult Szekeres Pogácsához. — Az ágasokat. — Én megyek elsőnek — határozott Szekeres, a legidősebb diák. — Szétszóródunk. Tíz perc múlva indul Pogácsa ... Ha sikerül, az erdő szélén megvárjuk egymást, ha megzavarnak, mindenki a saját szakállára menekül. Ketten már túl voltak a töltésen. Szekeres egy zsombékos gödreiben bukdácsolt, hátulról olyan volt, mint egy vackát vesztett, fázós öreg nyúl. Én mértem az időt. Már több mint tizenöt perce lapultam a vasúti töltés tetején. Tévedtem volna? — töprengtem. Lehet, hogy Pogácsának volt igaza, és csakugyan csempészek várakoztak a sorompónál. Már nem gondoltam semmire. Egyedül az érdekelt, hogy minél előbb utolérjem társaimat. Átugrottam a síneken, és teljes erőmből futni kezdtem. Csak az erdő szélét érjem el, 60