Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

mentve vagyok... Jó kilométer még... Ott félnek, oda nem jönnek. Tavasszal a fához kötöttek kettőt, otthagyták őket világcsúfjára. A zsombékos közepén elestem. Hátizsákom a vállamon keresztül a hóba bukott. Az útszéli pléhkrisztus nem tud ilyenkor láthatatlanná változtatni, dühöngtem némán. Feltápászkodtam, és futottam tovább. Alig tettem néhány lépést, váratlanul elordította magát valaki a hátam mögött: -Stoj! A sorompó felől két sötét pont közelített. Majd szétváltak. Egyikük az erdő sarka felé tért, a másik egyenesen nekem tartott. — Stoj! — vágott fülön a második felszólítás. Szekeres még mindig futott, de Pogácsa és én már megálltunk. Lövés dördült, aztán mély, döbbent csend következett. Megremegtem. Hirtelen nem is tudtam, hova, kire kapjam tekintetem. Kit találtak el? Három fekete pont, három mozdulatlan félelemcsomó reszketve várt. Futástól kifulladva állt meg előttem egy báránysapkás finánc. Puskáját kezében tartva egy intéssel maga elé parancsolt, és indultunk is vissza a vasúti átjáró elé. Szekeresnek jött meg először a hangja. — Próbáljuk őket megkérni — suttogta. — Ne susmogjanak — csattant ránk tiszta magyarsággal az egyik finánc —, szedjék a lábukat. Már a perbenyiki faluvég első házainál jártunk, amikor hátrafordultam, és alázkodó hangon kérlelni kezdtem kísérőinket : — Nem csempészkedünk. Válasz nélkül hagytak. — Pán kapitán ... — fordult feléjük egy utcai lámpa alatt Pogácsa. Mintha a falnak beszélnénk. — Pán kapitán ... karácsonyolni jövünk, diákok vagyunk, megfizetünk, pán kapitán, cigarettával... — És makacsul kapitányozta őket, anélkül, hogy fogalma lett volna a rangjukról. — Pán kapitán — kezdte volna elölről, de gorombán elhallgattatták. 61