Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Ez a fiú, ha nem is így fogalmazta, úgy érzem, azt mondta nekem: te ember vagy, menj hát az emberekhez... Ezt a felismerést nagyrészt neki köszönhetem, nagyanyám rám ragadt maradiságából letört egy darabot. Politikusán hangzik, ugye?... Igen, ez már nem is beszélgetés, szónokolok, bocsássanak meg ... — És mi volt aztán ? — Az már más történet. — És Zlatko, a szépfiú? — Az külön történet, más fejezet. Ö betoppant az életembe, kisajátított magának lépésről lépésre, olyan lágy, kisfiús mosolygással... Elernyedtem, mindenben rábíztam magam Zlatkóra ... Talán itt hibáztam, nem tudtam magamnak megtartani ... Ezután sok-sok kérdésre magamnak kell majd válaszolnom. Okosan kell élnem, hogy bele ne süllyedjek valami szomorú hallgatásba . .. Tudom, többet kell járnom az emberek közé, társaságba ..." Csend lett köztünk, nem is vettük észre, hogy a szemben levő házfalon mikor hunyt ki a rózsaszín fényű ablak. Kimentünk a balkonra, és hunyorogva bámultunk a háztömbudvar sötétjébe, nem akartuk tudomásul venni, hogy a lány már nincs köztünk. — Mindenki a megérdemelt sorsát éli — mondja lassan a szakállas. — Nosztalgikus nyavalygás — köp a mélységbe a morva —, régi dolog, a tegnapi nap mindig szebb a mainál, ez a mi nemzedékünk átka, a nosztalgia, az emlékek, az emlékezés ... A múlt fölösleges, a ma van és a holnap, ami volt, az már nincs is. A világnak csak az a része létezik, ami még előttünk van ... A világ hasznát kell magunkévá tennünk, az a tudomány. — Te is születtél, te morva — mondom ingerülten. — Születtem. — Mit teszel a születésed és a mai nap közötti idővel? •— Semmit. — Ha nótázol, mire gondolsz? 599