Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Hová nézel? — Fölfelé, messzire, apám is a házak csurgóját nézi előbb, lejjebb alig is megy a szemével. — Milyen az apád? — Ember, rendes, mint az emberiség. A májusi felvonulást egy sportpályán gyakoroltuk be. A fiú vezényelt: egy, kettő, egy kettő... Nagy, tégla alakú tömbből pillanatok alatt csillaggá formálódtunk. Indulókat énekeltünk és jelszavakat mondtunk lépésre, ritmikusan: »Él-jen má-jus el-seje... Proletár, balra át, veled vagyunk, proletár...« Előbb kínos kényszernek éreztem mindezt, aztán engem is magával sodort a lelkesedés. Lopva a fiút lestem, és léptem: egy, kettő, egy, kettő. Határozott volt, számolt, vezényelt, utasított. Érdekes érzés, mikor ilyen fegyelmezett sokaság fogja magába az embert... Valami olyat éreztem, hogy most veszem birtokba az életet, az utcát, a házakat, a tereket, a várost, a Kárpátokat és még egyszer nagyanyámat, apámat, anyámat, és ezt a fiút is, aki azt mondta magáról, hogy forradalmár ... Fontossága nőtt köröttem mindennek: reggeleknek, tanulásnak, vitáinknak, tanáraink beszédmodorának, szavajárásának, sajátos mozdulataiknak, minden jó és rossz szavaknak. És meg akartunk oldani minden problémát, a magunkét is, a másokét is, az egész világét... Az imák megtanult szövege észrevétlen kopott rólam, eltűnt, mint a gyermekévek meseösvényei... Bennem nem a hit volt, hanem az akarás szomja, a reménykedés életem jó valósulásáért... A májusi felvonulás délutánján a hegyek felé mentünk. Sokáig gyalogoltunk, messzire kívánkoztunk, ahol csak mi leszünk s a fák, a fű meg az ég. A fiú kabátján feküdtünk, és örültünk, hogy süt ránk a nap. — Te már az enyém vagy — súgta az arcomba. — Szeretlek. — Félsz tőlem? — Nem. — Miért nem akarod, hogy hozzád érjek? 596