Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

fel... A karok, amelyek öleltek, simogattak és vádoltak egyszerre. — Maradi vagy — mondta. — A felfogásom más. — Fiatal vagy, mégis öreg világban élsz. — Ilyen vagyok, nem kényszerítem magam senkire. — Meg kell változnod. — Azt nem lehet megparancsolni. — Akarnod kell. — Az én világom más. Te is csak az örömöket akarod tőlem. — Üdvözülni akarsz? — Ne csúfolódj! — Meg kell változnod ... Itt kezdtük és végeztük. Találkozásaink, vasárnapjaink nagy ideje ráment az egymást tépő vitákra. Ügy jöttünk hazafelé, mint akiket a malom kövei közül húztak ki... Valami idegességet örököltem, s a felgyülemlett feszültség szúró fájdalom formájában térdembe, bokámba és csuklóimba gyűlt... Az is megtörtént, hogy a fiúm az est közepén ott hagyott az erdőben egymagamra, ő pedig elrohant vad csikóként ... Észrevétlen kettéosztódtam, két lelkem lett. Hol és mikor kezdődött, nem tudom. Jött. Valamikori makacsságom meghátrált. Imádságos nagyanyám egyre kisebb helyre szorult, már elfért egy kép szűk keretében is ... Másik lelkem kívülről jött, sószemekként tapadt a pórusaimba, átette magát a bőrömön és minden szervemen ... A fiú állandóan rohant valahová, szervezett, agitált, szerkesztett. Cipője, ruhája gondozatlan, többet fésülködött, mint a lábát mosta. Az iskolai ünnepélyeken Majakovszkijt szavalt. Nekem az tetszett benne, hogy őszinte, őszinték voltak durvaságai is ... — Mi az apád — kérdeztem tőle. — Kőműves, falrakó kőműves. Válaszát fölfelé mondta az emberek arcába. A homlokukra nézett, még azon is túl, a magasba, olykor lopva megfordultam, és kíváncsian követtem tekintete irányát. 595