Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Anyátok megbékélt már? — önállósulni akar. Azt hajtogatja, kitúrjuk a lakásból. Külön akar költözni. Szerinte az ember függetlenségét és önállóságát őrizze elsősorban, ha teheti, haláláig. — Pedig téged az életénél is jobban szeret, Zlatko. — Látod, vannak előbbrevaló emberi érzések is, mint a szeretet. — Majd hívjatok fel! — szólt vissza Mája a lépcsőházból. A szavak felkúsznak a falakra, majd lehullanak az emeletköz mélységébe. Zlatko nehéz medveléptekkel topog lefelé, Mája lábujjhegyen libben lépcsőről lépcsőre; könnyedén, akár a táncos éjszaka közepén: madarak búcsúznak így a tavaszi fák ágaitól. Mája is ezt teszi, testével búcsúzik azoktól a távolságoktól, amelyeket szemével, lépéseivel, idegeivel megszokott. — ... hívjatok fel! — visszhangzik még egyszer a lépcsőház mélyéből, aztán Mája beleröppen a másfelé járó emberek seregébe. Míg a bakaemlékezet térségeit jártam, az árvái házaspárnak gyereke született. Este-éjszakénként három emelet magassága gyermeksírással telik meg. Ez az első gyerek, aki ideköltözésünk óta született. Napközben hordják, viszik, kézről kézre adják, mutogatják, mint a világ nagy örömét. A gyermek növekedése észrevétlen futó idő: apám első tábori lapját olvastam újra, mikor megszületett; mire végigvergődtem a háború földjén, már járt és beszélni kezdett. Most már az állóka lábához kötik a lábát esténként az árvái egyetlen nyakkendőjével, onnan nézi a kártyázókat, és könyörög: — Dösd el a lábam, a lábam dösd el, a lábam. — Csend! — szól rá az apja. — Dösd el a lábam, dösd el. — Csend! — Táncot tudok, tudok táncot, dösd el a lábam. A szobában ugyanaz a kis rózsaszín fényű lámpa világít, mint az éjszakai nagy táncok idején. Félhomály van, lassú árnyékok mozdulnak a falon. Hárman vannak az asztal körül, 585