Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Szobáról szobára rángat magával, és egyre hisztérikusab­ban ordítja: — Vallj színt, kurva, közülük való vagy te is, még a sza­runkat is irigyeltétek. Kivel számoljak el, melyik hivatalnak nyújtsam be a számlát? Hadonászó bal kezével belevág a nagy szoba ablakába, s ke­zéből sugárban fröcsköl a vér. Ettől még jobban megvadul, falon, üvegen, bútoron, arcomon, ingemen patakokban csorog a vér. Segítségért dörömbölök a falon, lefut a felső emeleti orvos, de ijedtségében nem tudja, mi a tennivaló. — Az erdő, kurvák, a készbe jó volt belebújni — Branyo artikulálatlanul ordít, magánkívül vergődik. Csendőrök jön­nek, mentők. Minden végtagját külön szorítják a földhöz ... Bámulok sorfala között viszik el Branyót, a folyosó végén áll a szépasszony is, rózsaszín háziköntösben, arcán tettetett sajnálkozás. — Bámultok — nyöszörgi Branyo —, erre mindig akad ember, marha fapofák, magatokat nézzétek előbb ... Két nap múltán hazajött Branyo, biztonságot vesztett, meg­vert kutya: alázatosan köszönget, de nem néz az emberek szemébe. — Ne haragudj — veti felém egy reggel —, a többieknek is mondd meg, ne haragudjanak, megtörtént. Ettől kezdve félnek Branyótól az emberek. Mennél alázato­sabban közelít, annál inkább tartanak tőle. Az ordító részeg­ség óta valami állati alázat kövesült Branyo tekintetébe, bűn­tudattal mondja a köszönést is, magányos lett. Beszélgető, italozó társaságba nem hívják, törés mélyült köré észrevét­len. Esténként sokáig az ablakban könyököl, cigarettázik, a Kárpátok vonalát bámulja, és motyog magában. Esküvőjük óta a szépfiú keveset jár a házba, talán csak egy­szer volt Májával, akkor is unalmas társasjátékkal őrölték az estét. — Mi lesz tovább? — kérdi tőlük elmenőben a szerkesztő. — Velünk? 583

Next

/
Oldalképek
Tartalom