Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

3 Öten ültünk a karos ládán, öt diák. Egy nap választott el ezerkilencszáznegyvenhat karácsonyától. Egyik társam cigarettasodrással bíbelődik. Előbb papírt repeszt az asztalra tett kalendárium lapjaiból, majd markába fogva sokáig dörzsölgeti a kocsos, nagy szálú dohányt. A gazda, a régimódi ágy szélén ülve, figyelmes szemmel nézi a diák remegő ujjait. Szótlan, fojtó csend. Egymás mellett az öt diák, odább a gazda, a csikótűzhely ajtajához húzódva pedig a felesége gubbaszt. Nem mozdul semmi, csupán a karos láda reccsen olykor egy nyújtózó láb alatt. Az asszony tengericsutkát rak a tűzre. A sercegő láng fénypontokat szór a homályos szobába. — Alkonyodik — motyogja maga elé a gazda. A világító tűzhelyajtó most már olyan, mint egy tűzokádó vasállat fogatlan szája. Még a reggeli vicinálissal érkeztünk a faluba. Reméltük, hogy megbízható vezetővel a délelőtt folyamán sikerül átjutnunk. Barnára festett katonaköpenyt kínáltunk egy öreg csempésznek viteldíjként. Az ember sokáig forgatta, nézegette a vásott katonaholmit, végül is ravaszan hunyorogva elutasított bennünket. — Nem vállalom — mondta. — Csak a határig segítsen, eltévedhetünk, erre még nem ismerjük a járást — kérlelte legidősebb diáktársunk. — Vadásznak rám ... Az idő sem kedvez, vagy három napja megolvadt, ma hajnalra pedig erősen fagyott. Fénylik a hó teteje... A hold is sokat árt, korán kél, megnőtt az udvara, az is a fináncoknak kedvez. — Legalább a vasútig kísérjen — kérleltük ismét. 57