Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

a fegyverek zaját. Az emberek nagy része pincékbe, vermekbe bújt, tanácstalanul, félelemmel várják és számolják a becsapódásokat. Az élet-halál óráit éljük: a pusztulásét és a reményét. Ráfonódom a kapufélfára, a robbanások szüneteiben még itt is hallom a rejtőző asszonyok félhangos imádkozását, amely miatt kijöttem a pincéből. Az imák egyhangú, eszelős mondása most riasztóan félelmetes. A síkság felől a hír hordó ember jön. Előbb káprázatnak vélem, fél szemem behunyom, úgy nézem kétkedve. Aztán a másikkal nézem, ő az. Ügy jön, mint minden más nap, lassú léptekkel, s feszülten figyelve. A robbanások pillanatában hirtelen felkapja a vállát. Most csak ő van jelen az utcán, a hírhordó kommunista ember meg a háború. — Gyere velem — mondja parancsolón. A Kisközön megyünk fölfelé, közel szorulok hozzá, mert félek. Sokáig nem szólt semmit, az utat, a hegyoldalt figyelte. Mozdulatait, szótlanságát magabiztosnak érzem. — Ne félj! — mondja maga elé. — Lőnek. — Ne félj! •—'Hová megyünk? — A hegyre. — Minek? — Hogy mindent lássunk. Az út a hegyoldalt körbe fogja, peremére hasalunk. Onnan tisztán látni a síkságot, látjuk a lövészárkok vonalát is. Felettünk repülő köröz, s időnként rácsap a vonuló hátvédcsapatokra. Az alacsony dombhát mögött már látni a támadó szovjet raj vonalat, feltűnnek, majd a föld nyeli őket, géppuskatűz kaszálja a domb élét, de a sötét, fekete vonal mégis makacsul közelít: óriás hurok, amit valami láthatatlan kéz a hegy lábához akar szorítani. — Ezt nézd, jól jegyezd meg, amit látsz... Itt mindennek vér a fizetsége. A földbe markoltunk, valahányszor robbanás vágott a hegy oldalába. Féltem. A postás szavai messziről jöttek, hullámokban értek hozzám, mint a fájdalommal küzdő ember beszéde. 578