Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

5 Berki Sándor temetése után visszautaztam a városba. Minden időben vágytam a végeláthatatlan család-rokonság közelségét, most mégis jólesett elmenni tőlük. Egyedül lenni. Berki Sándor jól tudta, a szomorúság teher, súllyá válik, zárkózottá tesz. Rózával tulajdonképpen ez történt, egész teste egyetlen megkövesedett panaszos szó lett: beszéde és közelsége már fáraszt, lefelé húz valami ismeretlen homályba, s az emberek szeméből kiszárítja a sajnálkozás érzését is. A tájat nézem, nagy távolságon folyóvölgyben kapaszkodik a vonat. Megérintjük a Tátra lábát, aztán ismét folyó völgyében kanyargunk sokáig lefelé. Szűkülő, szélesedő völgy, hegyalji kis tisztások, legelők, csupasz sziklaarcok, hegyek testét borító fenyvesek az ég kékségéig. Ügy érzem, hogy a vonat hatalmas ekeként nagy, széles barázdát húz maga után, ezzel választja el a tegnap történteket a mai időtől. De az otthoni arcok és szavak makacsul jönnek, bukdácsolnak a barázda hegy göröngy ein. Beledőlnek a hegyi patakok vizébe, majd rávillannak az ablakokra, jönnek kitartón. Végül is megfáradnak, a képzelet és a lábak futása lelassul, az arcok visszamaradoznak, szemük érthetetlen gyermeki csodálkozással néz még egy darabig. Mire a nagyváros zajához érek, azok vannak már csak velem, akik a lélek és az emlékezet legbensejében kapaszkodtak meg. Most jó tudnom, hogy egy mély barázda választ el az élet emlékeztető szomorúságától: nem kényszerít arra semmi, hogy emlékezzek, nem kell visszajárnom a sorsok és az élet mélységeibe. 579