Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Volt egy ember, akinek testrészeiben s idegeiben naggyá, erőssé, leküzdhetetlenné terjedt az igazság. Ilyen emberi magasságot nem láttam parasztőseim között. Sok év távlatából elém nő a szabómester fájdalmas, megkínzott arca: nagy dolgokra szánta el magát, amit születésétől haláláig cselekedett. Próféták sorsát választotta. A hamis ítélkezés napján egyedül állt ott, egy szál ingben. Utolsó gondolatával vajon kinek adta át éveit, apjától, anyjától örökölt életét? S e megkínzott arc kísért. Jelen van az időben, és sápadt, cserepes ajkaival kérdez: Hirdeted-e az én halálomat is? A bomlott sereg éjjel-nappal özönlött visszafelé. Már nemcsak a széles országúton jöttek, megteltek a mezei utak, katonák sora kígyózik a Kisközre, onnan pedig a hegy ösvényeire. Róza a ház előtt áll, fázik, hideg, nyirkos a levegő, nagy fekete kendőjébe takargatja magát. — Nem látták a fiamat, nem találkoztak vele? így volt, mint maguk. — Nincs időnk a beszédre. — Csak egy szóval mondják, egy szót mondjanak, meghálálom, sokat adok egy szóért, mindent, odaadom mindenemet, a házat, a szőlőt, a földeket... — Itthon a fia ruhája, mama? — Az tőle az egyetlen emlékem, őrzöm. — Adja nekem, fiának állok ... megleszünk ... Barna, sovány arcú katona áll az asszony előtt. Rózának mozdul is a keze, a meglepetéstől könny ömlik a szemébe, arcára, aztán megmerevedik. — Nem, te nem vagy a fiam, én őt várom, neki is erre kell jönnie ... Mit mondok neki, ha egyszer hazajön? A hírhordó ember a háború utolsó napján is jön. Hajnal óta ágyúznak, a géppuskáknak percnyi időre sem áll be a szájuk. Az utca most akár a temető: néptelen, mozdulatlan, időnként katonák csoportja fut a széles utcán fölfelé. Vasárnap van, sáros, esős őszi nap, a harangok némán hallgatják 37 577