Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

erdőszéli útra. A tölgyfáktól őrzött keréknyom a vasútig kanyarog, a sorompóhoz közelítve megcsitul, itt már csak ösvény ... Amikor először megláttam az igazi erdőt, meghalt bennem egy mese. Kalandra vágytam, s csalódnom kellett. Másodszor már szöktem erre, kerestem, bújtam a fák sűrűjét. A mesék erdei útja félelmetes való lett. El kellett mennem hazulról korán, gyermekfejjel, kényszerből... Aki hamar megy világgá, annak hosszú az emlékezete; az hajlamos arra, hogy szobrokká öregítse emlékeit, a fákat, a sötétet, a hajnalt, a füvet, a földet, az embereket... Szobrok, amiket látok, de nem tudok tapintani. Torz embertestek, láb, kéz és fej nélkül. Képzelem és látom őket, a katonát s valamennyi ismerősömet. Mindegyikük mondani akar valamit, mozdulatlanságuk okát magyarázzák, hadonásznak, gesztikulálnak... Az erdőn túlról, a vasúti töltés párkányáról jól látni a határon túli dombok szakadozó, riadt vonulását. Mögöttük templomtornyok tartják csillagjaikat. A repülő agyagszobor teste váratlanul megmozdul mellettem. Nehézkesen feláll. Elfordul tőlem, és otthagy. Kis idő múlva hallom, hogy a gépnél kopácsol valamit. A gép törzse és szárnya esetlen árnyékkeresztet rajzol a fűbe. Félelmetes ábra. Ez sem tart sokáig: a felém kúszó árnyék egy darabba roppantja a kereszt ágait. A fűben fekszem, és hosszítgatom a gondolat vonalát. Nem látok túl az erdőn. Látónyílásokat keresek a fák ágai között. Ahol megbotlik a tekintet, segít a gondolat, s ha már ez sem fér át az ágak sűrűje között, a képzelet nem ismer tartóztatást. Szobrokat élesztgetek. Tudom, hogy élnek. Megérintem őket, s ha beszélni kezdenek, talán oldódik testük görcsös tartása. Élők tetemrehívása ez. Azok beszélnek majd, akik mesére koravének, kalandos elhatározásokra esetlenek voltak; akiknek nem adatott meg a nyílt harc lehetősége, a hősiesség bizonyítása. Választásuk nem volt, azaz mégis: egyetlen életük egyetlen útja, föld alá bújni a kényszer elől... 56