Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

fölül, mert mit is érdemel az ilyen? Érdemtelen halállal halnak itten rendes, dógos emberek, és még a túlvilágon se nyugodhatnak békével. Biztatnak, lelkesítenek a haza sorsával, azonban most már oda jutottunk, hogy a saját életünket féltjük elsőnek. Annyit tudunk, hogy meg kell magunkat tartani, az életünket, csak ez a föld legyen hozzánk türelmes, ahol már magam is tudom, ellenség vagyok. Kérlek, jó feleségem, anyámról tudass valamit, írtam már neki, de nem válaszol. Nehéz természetű, tudom én magam is, azért csekélységen ne akadjál fel, ha talán hangos beszédű is. Légy hozzá jó, járjál a kedvében, mert az ember nem angyal, a ház nem templom. Szeressétek egymást, mert ennél szebb szó, hogy szeretet, a nagyvilágon nincs. Most csodálkozol, hogy olyan sokat írok, többet, mint máskor, megértheted, mert eztet a levelet négy nap óta írom, mert egyszerre nincs annyi időm. Te is így csinálj, ha sok a dolgod, és levélben válaszolj, az ember, aki elvitte, el is hozza. Tudatom veled, feleségem, hogy este és éjszaka sokszor állok egyedül az ég alatt, nézem, merre van Magyarország és a mi házunk? Hangosan is kérdem néha, hol az ilyen sok kis ember őriző pásztora? Ki az? Mi az? A föld? A csillagok? Az ember jó szándéka? A magunk jósága? Ezt lenne jó tudni, hogy lenne már valami bizonyosság is az életünkben, mert így nagyon kicsinyek és gyengék vagyunk. Mindig csak elvisznek otthonról valami nagy szép szavakkal, de a hazajutásunkkal már nem törődik senki. Érzem, most is úgy lesz, győzelemre hoztak ide, és csak feldúltuk ezt az országot, bizonyosságot nem kaptunk itten sem, csak legfeljebb arról, hogy mit nem szabad cselekedni az emberrel. Kaptunk egy imádságoskönyvet, az a címe: „Fegyverben", abból szoktam imádkozni otthon maradt szeretteimért. Leírom neked, feleségem, hogy te is azt mondjad: 559