Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Azt nem tudom, a magyarokat a Don leié vitték, így mondják. — Nem tudom, nem láttam. — Nem találkoztak a fiammal, nem látták? — Merre vitték? — Nagy front az, azt mondják, a Don mellett van, onnan adott hírt magáról. — Onnan jöttem, sokan vagyunk ott. Levelet még nem küldött senkivel? — Azt nem. — Város vagy falu nevét nem írta? — Nem, úgy mondják, azt nem szabad. Ha visszamegy, kérdezzen utána, ha találkozna vele, üzennék is: mondja neki, nekünk ő az egyetlen, és legyen szeretettel az emberek iránt, ha mi nem is voltunk iránta jószíwel, ezt üzeni az apja is, mert a bűnhődés idejét éli most... A nagytisztelendő úr javaslatára a reformátusok presbitériuma úgy döntött, hogy a nagyharangot a hazának adományozza. Imádkoztak és énekeltek a nagyharang dicsőségéért, a nagytisztelendő úr áhítattal, meghatottan prédikált: „Eddig a síkság felett zengett érces szavad, most útra kélsz, hogy védd hazánkat, ércedből ágyút öntenek, kár, hogy nem tudod magaddal vinni szívünk aggódását idegen földön harcoló testvéreinkhez. E gyülekezet most úgy cselekedett, mint a magyar szabadságharc hősei, mint Gábor Áron székelyei. Mi is Gábor Áron ágyúöntői vagyunk. Szent vagyonunkat adtuk a hazának, amikor annak szüksége van rá. Szent háborút folytatunk, testvéreim, istentagadó ország ellen harcolunk, ahol lábbal tipornak minden emberi értéket. Hitünk és földjeink ellenségeivel háborúzunk, az ördög ellen, a bolsevizmus ellen harcolnak fiaink, és most már mi is. Óh, Isten, add, hogy szent vagyonunk, a harang, dicsőséggel szolgálja hazánk szent ügyét, és győzelemmel térjen vissza hozzánk .. Az első vasárnap, amikor már csak egy kis, vékony hangú harang hívta a gyülekezetet, keresztelőre készülődtek. Az 549