Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Mennyi ideig tartana így felszántani az egész földet? — kérdeztem a királytól. — Az örök élet is kevés volna rá, de most úgyis más a gond. — Hát egy királyságot? — Királyság már nincs is. — Hát királyok? — Aki hatalmasabb, gazdagabb lett volna nálam, olyan királyt nem ismertem. — Szeretne király lenni, igaz? — Az vagyok ... de gyerünk, üssed, üssed. Órát nem tudott olvasni a király, ám a nap állásáról pontosan tudta a delet. Külön ült tőlünk, a kőbányához ment, a vízre hajolt s úgy ivott. Egész arca beletört a vízbe, aztán sokáig nézte magát a feneketlen ezüsttükörben. Ahogy visszafelé jött, figyeltem a járását, jobb lábával oldalra lépett kissé, mintha félkört akarna járni elmúlt királysága határán. És nekifeszültünk ismét: anyám elöl, aztán a tehenek, utánuk én, s legvégül a király. Az iskolában hatalmas térkép mutatta a háborút, a tanító mindennap kis zászlócskákkal jelezte a front mozdulásait. A zászlósor hatalmas vörös színű ország testén vonult keresztül, s nap mint nap felfalt belőle egy darabot. Apám arcát kerestem a gombostűnyelű zászlócskák során: tartózkodási helyéről annyit tudtam csupán: 42/7. Ez a szám volt észak és dél, nyugat és kelet, magasság és mélység, távolság és közelség reménye. „Édes jó feleségem! Tudatom veled, hogy egészséges vagyok. Hogy vagytok nélkülem ilyen hosszú időn keresztül? Már nagyon szeretnék köztetek lenni és elmesélni nektek, hogy merre jártam és mit láttam. De úgy látom, nem lesz ez egyhamar, mert mindig csak az van, hogy megyünk haza, de itten vagyunk csak, és ahogyan én érzem, még sokáig itten leszünk, és már hinni sem tudok abban, hogy rövidesen hazamegyünk... Édes jó 542