Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

a meztelenségét bámuljátok! Aprókat lépve sodródtunk a kijárat felé. Lépcsők: egy, kettő, három, aztán lefelé topogtunk. Ritkult az embersűrű, de Nelli forrósága nem engedett. Görcsösen szorította ujjaimat. Körmeit kíméletlenül a bőrömbe vájta. Fájt, de nem szóltam. Hátunk mögött rideg szentek, a végső akkordokat kereső orgona, közönyösen lépkedő, halszemű hivők; most hajtják ki őket a paradicsomból. Ilyen lehetett az igazi bűnbeesés. Az Űr és az égiek szeme láttára váltunk gyarlókká. Már húzódtak tőlünk az emberek. Fogytak. Az isten előtt már nem titok; az emberek értetlenül meredtek ránk, nem tudták, mit tesznek. Jobb volt a templom hűvössége, a kőszentek csak egy helyre néznek, nem tudnak csodálkozni sem ... Körmenet következett. Egy hórihorgas sovány ember sorba rendezte a híveket, elöl felemelték a zászlókat. A sekrestyéből előkerült a pap, és ismét felhangzott az ének. Egy ideig határozatlanul álldogáltunk, majd a Gallai lány betuszkolt a sorba. — Körüljártuk a templomot — folytatta a repülő. — Nelli jobb oldalán a húga lépkedett; virágzó ágra száradt falevél. Tőlem balra sötét ruhás asszonyok rezgő sora. Az egyik az ének ismétlődő sorának mindig csak egy mondatát kapta el: Mária, segíts... Ha nem énekelt, a homlokát törölgette, és fájdalmasan sóhajtozott. — Szeretsz? — kérdezte Nelli. — ... Mária, segíts — énekelte a szomszédom. Bólintottam. — Hallani akarom — erősködött. — Üdvöz légy, Mária — zsongta a tömeg. Körmeivel a kezembe mart. Számomra érthetetlen akaratoskodás volt ez. Már válaszolni akartam, de hirtelen elmozdult bennem a világ. Nem tudom, mi okozta. A templom szokatlan hangulata? Az ájtatosságba süllyedt arcok? Az előző percek ingerlő frissesége megrándult, mozdulatlanná merevedett. Később is megfigyelhettem ezt magamon; ha váratlanul rám szakadt valami vadító érzés, nem tudtam vele mit kezdeni. A lelkem görcsbe rándult. — Mária, segíts — ismételte a szomszédom. A körmenet sorai lazák voltak. Időnként a harangozó 53