Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

matborulás, milliónyi fűszál alázattal hajt fejet. Aztán a napisten útra kél, meleget sugároz, szabadságot hoz; elkopnak, kisebbednek a hódolat könny cseppjei, mígnem teljesen eltűnnek. Felszállt a harmat. Átnedvesedett a ruhám. A nap mind nagyobbra nyitotta fényszemét, melengetett, mégis reszketve mértem végig a legelőt. Ugyanazon az úton haladtam, mint most megyek a pilótához. Ugyanazon a szőlőmezsgyén kapaszkodtam fel, amelyen most a legelőre ereszkedtem alá. Az utak ugyanazok. Itt nem tudnak mesét mondani; amit mondanak, az igaz történet. Ha tűz köré ülnek az emberek, az agytekervények rejtett emlékei törnek utat. Csonkán, esetlenül töredezve formálódnak szavakká az élmények. Az esztendők hosszú sora emlékeket őrző jegenyesor. Változnak az idők. Tíz éve egyebet sem tesznek a hivatalok, mint a változás nagyságát bizonyítják. Pedig a számok hamar elkopnak, hitelüket vesztik. És az élet? Az csak nagyon lassan fordul. Csak az tud változni, akinek nincsenek terhei... Kellemetlen, szófukar találkozás. A pilóta arca egyszerre közönyös és ingerült. Árnyék fekszik közöttünk. Érthetetlen. Tanácstalanul állok, akár egy hívatlan vendég a ház küszöbén. Nagy munkában van. A motor alatt kiterített ponyva, rajta ezernyi csavar és alkatrész. Leszerelte a légcsavart. Bosszús mosollyal nézem ügyeskedését; nem repülhetünk sehová. Forróság van, szinte reszket a levegő. Ragályos ez a reszketés és félelmetes. Átveszi a gép szárnya, aztán a törzse. Megemelkednek a kerekek, ormótlan motoros szöcske libeg a levegőben. Rezeg, himbálózik tehetetlenül, s közben távolodik, zsugorodik, alakját veszti. Már csak a kútágast látom a legelő túlsó végén. Kusza képzelet hevítette délibáb. 43