Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

világ pontjai közt rótta útját. Jött, mint a dagály, amely kincseket görget maga előtt. Szólt, megmutatta magát, aztán visszavonult, hogy újra jöhessen. Szomjúság cserepesedett a szánkra. Az ivás ritmusa erősödött: a koccintások, a kortyok, a nyelések, a lélegzések ritmusává. Elmozdult a szoba. Süllyedtünk vagy emelkedtünk? Nem emlékszem. Tudom, hogy meleg ködbe értünk és körben forogtunk. Fél szememmel kezdődő szédülésem ellensúlyoztam, a másikkal a teret figyeltem. Emlékezetemben gyermekkori élmények után kutattam. Ma este jöttem rá, hogy minden összefügg a gyermekkorral. A gyerekkori ház, az emberek, az utca, a város, a táj, a mező, a rét kiterjedése e szoba kiterjedése is. A beszéd zsongássá olvadt. Táncot kezdett a pásztorlány. Előbb vele táncoltam, majd Danával. Mája fűzfaág volt. Az asszony kemencéből szedett kenyér. — Megszöktetem •— súgtam a lánynak. — A századik tánc után ... E szavak után ismét a víz hidegsége ér hozzám. Nem értem. A kedves, meleg pillanatok életem nagy, borzongató élményét idézik, az árvizet. Kiszámíthatatlanul. Elég egy táncos ölelés, s közénk csapnak a hullámok. Váratlanul. Összezavarodnak a lépések, kezdhetem elölről: egy, kettő, egy, kettő, három, négy ... — Mája, Mája — szólongatom halkan a lányt. — Itt vagyok. Érzi, hogy valami kizökkentett a ritmusból, most már ő számol: — Egy, kettő, eegy, kettő, háárom, négy... Figyelje a lépéseimet. — Megszöktetem ... — A századik tánc után. A hullámok ismét átcsaptak köztünk, úgy, mint a rideg szavak... Megfeszülnek az izmaim, küzdök magammal. „Itt hagyom Máját" — nyilallik belém. „Előbb megrázom, csak úgy, alig észrevehetően, kizökkentem táncos jó hangulatából, ha nem jön velem, ő se vigadjon, álljon ki a táncból, 351