Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

ne legyen pásztorlány, merevedjen víz menti fűzfaággá,.." Mégsem teszem meg, egyedül nehéz belevetnem magam a hideg hullámokba. Egy pillanatra úgy tűnik, a víz sodort bennünket együvé, sokféle irányból egy szigetre. Örülünk megmenekülésünknek, a találkozásnak, vigadunk. Biztosan a többieknek is van felemelő vagy megdöbbentő élményük. Májának, a táncos lánynak is. Csak még nem ismerem, nem beszél róla. Tulajdonképpen még alig mondtunk magunkról valamit, s már láthatatlan szálakkal kötődünk egymáshoz. Aztán a szépasszonnyal táncoltam. — önkínzás, amit teszünk — lehelte rám Dana. — A kolostorok módszere... Ettől meg lehet őrülni. Mit szólna ehhez a felesége? — Nem tudom. — Akkor mondjon nekem szépeket... Nekem. Magának tudnia kell. Előbb szépeket... Ezután összefogóztunk, és körbe rendeződve táncoltunk. — Most pedig illegalitásba vonulok — nevetett Dana, és magával rántott az asztal alá. — Ádám és Éva illegalitásban — mondta harsogó nevetéssel —, az első emberpár. Fölöttünk a magasság homályában lábak lógtak. Túlvilágiak. Az árvái és a pásztorlány a szekrény tetején ült. Azon, amit délután cipeltünk. Az asszony bőre hozzám ért. De már nem éreztem rajta az előző órák izgalmát. Nevetése megelégedett volt, könnyed, természetes. — Egyedül vagyunk — suttogta. — Itt van az egész emberiség. — Csak mi vagyunk itt, illegalitásban, elszöktünk... Mire gondol? — A sötétre. — Nem értem. — A pokol sötétjére. — Úristen, még ilyenkor is okoskodik. Mindig csak arra gondoljon, amit tesz. A jelen pillanatra koncentráljon, csak így érdemes élni... — Mit mondanak rólunk? 352