Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

bírák szeretnénk lenni mások felett, mások felelőssége felett. Pedig ha el akarunk jutni életünk valamiféle igazságához, az ítélkezést magunkon kell elkezdeni... A magunk életét, a magunk cselekedeteit mérjük előbb politikához, világhoz, történelemhez ... Elvégre nekünk is van felelősségünk, azt kezdjük el mondani egyszer, vagy akár most is ... — Hagyjátok! — mondta türelmetlenül Dana. — Nekem kenyerem a politika, azt tanítom. Abból élek. Mégis egy ősi szöveghez tartom magam. A szoba közepére lépett, mellét keresztbe takarta a kezével: — ó, istenem! Adj erőt, hogy elviseljem mindazt, amit nem tudok megváltoztatni ! ó, istenem! Adj bátorságot, hogy megváltoztassam mindazt, amit meg tudok változtatni! Ó, istenem! Adj értelmet, hogy meg tudjam különböztetni a megváltoztathatót a megváltozhatatlantól! — Ámen — fejezte be helyette Zlatko. Az asszony csendesen visszaült a helyére. Az arcokat néztem: mindenki gondolkodott valamin. — E három mondatból mi a te igazságod? — kérdeztem Danától. Az asszony elkomolyodott, megigazította magán a ruhát, és csak sokára válaszolt: — Én is szeretnék változtatni a világon ... — Tisztelt gyülekezet — kezdte a pásztorlány, és felállt. — Hegyi beszédet hallottunk. Nem felejtettünk el példálózni az öregekről. Szóba került az Isten is. De mi lesz törékeny létünkkel? Mi lesz velünk? A nemes beszédek után szabad meginnunk egy pohár bort? — Szabad! — mondta a kórus. — Szabad-e megölelnünk egymást? — Igen! — Megtagadjuk-e magunktól a táncot? — Nem! A pásztorlány úgy volt közöttünk, mint az órainga, két 350