Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Félelmet, zuhogást, hullámokat, iszonyatot. És az embereket, a járásit, aki halálra fáradásig ordítozta a kapuk vizes torka előtt: „emberek... emberek", a dunai csónakost, a zsoltárokat éneklő Öregembert, a kiskatonákat, az újkori özönvíz napjának minden emberét, mindent és mindenkit. Olykor megrándulok, mintha én is a lánnyal lépnék egyszerre, aztán elmaradok tőle. Elhagy. De a szép, táncos mozdulatok izgalma bennem marad. Bámulva nyújtom a kezem, hogy megérintsem, mint annak idején a nagy víz szélét. Messze van. Előrecsúszok a földön, hogy közelebb jussak hozzá. Szeretném megtapintani a lányt, úgy, mint a földdel, a fákkal és más dolgokkal teszik. Hagyná abba a táncot. Most életre keltette a gonoszt... Valami láthatatlan nyílásokon már szivárog belém a víz, körém gyűlik, hullámzik ... A fák szabadon maradt ágai, a roggyant házak teteje, a templomtornyok előbb csak nagy messziségből reszketnek elém. Aztán minden közelebb jön a víz sodrásával: állatok feje, ázott levelű bokrok, fadarabok, csapkodó emberkezek, csónakok, ruhák foszlányai, fűcsomók ... Visszafordul a lány, most már őt is a víz sodorja felém, eltűnik, átváltozik. Várom, mikor önti el az egész szobát valami mérges nagy hullám ... És a lány egyre csak táncol. Ilyen egyetlen tánca biztosan azoknak is volt, akiket most a víz sodor magával, a legöregebbjének is. Mindenkinek, a madárnak is lehet egyetlen nagy öröme, a faleveleknek is, mindennek. Vajon hogyan járhatták szép nagy táncukat, akiknek most minden idegszáluk a vizet érinti? És Mája egyre csak táncol, mondja örömét. Nem tudja, nem érzi, hogy a víz már ereimet feszíti, a hullámok csapásait a fülemben érzem. S ebbe a zúgásba valami kedves zene 342