Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

szivárog. Innen közelről. Mája puhán belelép ebbe az álomszerű melegségbe, de másik lábát ismét a vízben látom, hullámokban, örvénylés szélén. Görcsbe szorul a torkom, nyúlnék a lány után, s mikor már nem bírom fejemben a víz nyomását, elkiáltom magam : állj! — Ne bomolj! — hallom messziről. — Állj! Nagy víz jön, álljatok meg! ... — Bort adj neki, szomjas — mondja valaki. — Embereket hoz a víz ... — Bort neki. Igazítsátok helyre a fejét. Ide nézz, minket figyelj!... Messziről hallom a szavakat, mintha távoli partról szél ellenében kiáltoznának. Kátya a zongorára dőlve figyelt. A billentyűket nézte forró szájjal. Olykor suttogott valamit, majd a lányra kémlelt és vissza. A sarokban ülőket egy pillanatra betemette a csend. Megállt az idő. A hangok tárgyakon s az emberi testek hajlataiban kúsztak lefelé. Rejtett, alig látott helyeken, egyre lejjebb kerestek maguknak helyet. Szertedőlt emberek feszült csendje volt ez, amelyről harangkondulásként verődött viasza a zongora hangja. A harangzúgás betakart, megnyugtatott és hívott. Közelebb egymáshoz. A szépasszony hangja tört fel a sötét, suttogó csendből. — Hagyjanak... Ugyanazt ismétli. Ez a gólem az ismeretségeiről locsog. Ismeri a hentesüzlet vezetőjét, a cipőst, a fűszerest, a textilest, a sarki rendőrt... Mindenütt protekciója van, csak a virágüzletet nem ismeri. Annak az utcáját sem tudja ... A protekciót kínálja nekem cserébe. A másik meg egy mozdulattal a gatyájába dugna. Nevetve mondta mindezt. Előjött a sarokból, akárha az ágyból lépett volna elénk. Pongyolája a háta mögé gyűrődött. Haja a félsötéttel együtt takarta a vállát, karját, mellét. És nevetett. Hajlongva, mámorosan. Élvezte, hogy ismét őt figyelik. De jókedvében ott volt önmaga felszabadultsága 343