Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Gyorsabban, egy kicsit gyorsabban — kérlel suttogva a lány. Imbolygó árnyék mosódik a falra. A lány kezdett táncolni, őt magát nem látom, háttal ülök neki. Hallom, hogy táncol, érzem: árnyéka úgy mozdul, mint a vízparti fák ága. Ősrégi dallamot mondok a szerelemről. Nem ismeri senki sem. Ritmusa vontatott, a lány mégis talál rá táncot. Ilonzo még mindig a falnak dőlve nézi a félsötétet. Most valami dalt kezd zümmögni. Fél füllel figyelem, keresem, őrülni kezdek, hogy ismeri a XVIII. századi szerelmes magyar népdalt. Nem az volt. Egy morva dallamra ismerek, aztán elveszik, fojtott, suttogó hangok közé merül. Nótázni kezd az árvái is. A földre ülve, a lány lábainál: ahogy amaz táncol, úgy dúdolja a hegyi pásztorok énekét. — Bort, kiszáradtam — szólt hangosan Dana. — Ezek a ragadozók agyonbeszélnek. Hirtelen felállt, és határozatlan lépésekkel előremozdult. Aztán megállt, és vizsgálódva körülpillantott. Már mindenki tartozott valakihez, egyedül a férje volt társtalan. Töltöttem neki, nagy pohárral. így kívánta. Szomjasan ivott egy kortyot, majd visszahátrált a két férfi közé, és leült. Az árvái lefeküdt a földre, és alulról nézte a lány lábát. Lángtalan parázsbokorba bámult. Ha közel került hozzá, megérintette a ritmuséhes lábszárakat. A lány hullámokon lépkedett, alámerült és felemelkedett, alakja megnőtt, feltornyosult, majd kicsinnyé szelídült. Ahogy magasra lépett, feje messzi hegyek ormát érinthette: hajának választéka ösvény volt a havasok hosszán. S mire a tiszta ösvény fehérségére léphetett volna, már ismét lefelé bukott a hullám teteje: a magasságból vizek nyugvó szélessége lett. Lehet, hogy ez a lány sohasem látott tengernyi vizet, tánca most mégis ezt idézte elém, a nagy árvíz haragvását. Rémületet. 341