Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Gazemberséget? — Széptevést. A nőt virággal nem lehet megbántani... Az becsülés, tisztelet, szeretet, szerelem ... — Az anyja máriáját — ismételte szavajárását a férfi. — A költői maszlagot én nem eszem meg, süket duma. Hallgattunk. Megittuk az utolsó pohár pálinkát is. Jola felállt, és ismét nyújtózkodott. De most kedvesebben, simulva, dorombolva. Lágy, tapintó mozdulatokkal hozzábújt minden férfihoz. Csábítón, cirógatva, hízelegve ... — Jó fiúk vagytok, csak az a baj, hogy egyik feletek még paraszt. Régi. A másik meg városi már. Mind jöttetek valahonnan. Ez látszik rajtatok. Szemérmesek vagytok, de a másik pillanatban durvák. Tudtok szépeket mondani virágnyelven, aztán meg disznólkodtok ... Legszebb bennetek az, hogy nem alakoskodtok, még nem tanultátok meg. Őszintén beszéltek... Horzsolások már vannak rajtatok, ahol elvékonyul a bőrötök, már szivárog belétek egy másféle élet. De a véretekben még nincs benne, legfeljebb a mirigyeitekben érzitek ... — Marha duma — kiáltotta Branyo. — Hallgass — szólt rá a szerkesztő. A lány szavai megleptek. Okosabb, mint első látásra hittem. Nem ült le. Tovább körözött mellettünk, felettünk. Szoknyájával, térdével, karjával, ujjaival érintve bennünket sok mindenütt. Felülről nézett ránk, akár egy tanító, pedig fiatalabb volt mindnyájunknál. S valami izgalom érzett most belőle, a tapintásaiból, leheletéből, szeméből... — Lesz összeismerkedés, vagy nem lesz? — kiáltotta Branyo. — Legyen — mondta a szerkesztő. — Meghívunk mindenkit? — Meg. — A nagy nőt is? — Azt is. Férjestül. — Ámen — mondta nagyra tátott szájjal, unalmasan a zenekritikus. Többet sohasem találkoztunk így. Hiába volt az elhatározás, az adott szó sem bizonyult elég erősnek. Kezdetben 328