Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Ahogy megy az utcán — kezdte ismét Branyo —, a mozgása, a lépése feltűnő, nagyuraságos. — Felőlem grófnő is lehet — nevetett gúnyos érzékenységgel az árvái fiú felesége. Férje is akart mondani valamit. Már hozzá is készült, messzire nézve, a kelleténél magasabbra emelve a fejét. De az asszony nevetése egyszeriben elvágta előtte a nagy távolság fonalait. — Nő. Semmi más, csak nő. Nagy nő — mondta erőltetett nyugalommal a zenekritikus. — Nagyvad — egészítette ki a szerkesztő. — Egy dáma, aki után csurog a kandúrok nyála — gúnyolódott az árvái felesége. — Különben előadó, pedagógus, de nagyobbra tartja magát. A mérnök hangosan felröhögött. — Egy dáma... csurog a kandúrok nyála. Még rímel is, ócska klapancia ... Branyo felragyogott. Az ital terhelte fejét, de most ismét figyelt. Régi várakozása teljesült: beszélhetett, nemcsak folyosók sarkában, suttogva hozhatta szóba a nőt, hanem széles körben egyenes beszéddel. — Valaki virágot hord neki... Naponta .. . Reggel fél hatkor megyek, és már ott van az ajtaja előtt. Rózsa, vörös rózsacsokor ... Az anyja máriáját, mindennap ... Csak azt nem tudom, a házból teszi-e valaki, vagy kívülről hozzák. Néha még éjszaka is kinézek. Egyszer úgyis megfogom. Meglesem. — Mi közöd hozzá? — kérdezte mogorván a szerkesztő. — Tudni akarom, az anyja máriáját... Csábító. Tudom, anyámnak is volt, beszélték, de sohasem láttam.,. Bécsbe meg Prágába is képes volt utána menni. Ott találkozgattak. — Mesebeszéd — mondta valaki. — Igaz! — kiáltotta bőszülten a férfi. Az indulattól piros foltok jelentek meg a nyakán. — Most legalább a szemébe nézek egy szoknyapecérnek ... Befogom a felvonóba, már azt is tudom, hogy kell megállítani emeletek között... — Inkább tanulnál tőle — mondta a férfi arcába hajolva az asszony. 327