Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

belőle. Ismét a kisasztal köré ültünk, mint kezdetben. Csak Branyo méregette folyton a szekrényt... Kurva, motyogta magában többször is ... Ez mindenre képes, nagy is, erős is, meg magához való esze is van ... — Rendezünk egy nagy murit — koccintott a szerkesztő. — összeismerkedést — javította Branyo. — És a feleségek? — kérdezte félénken a mérnök. Csend lett. Az árvái fiú feleségétől vártuk a választ. Az pedig szemlesütve hallgatott. — Ha j akarnak — csuklotta a zenekritikus —... csakne ... nézz ... ék az ó ... rrát folyton ... dől... jenek ... ble. — Mindenki legyen itt! — kiáltotta az asztalra hajolva Branyo. — A rokonok is? — ezt Jola kérdezte közönyös gúnnyal. — Süket —• förmedt rá az árvái. — De a hercegnőt... az a legjobb nő — hadarta Branyo. Az imbolygó férfifejek önkéntelenül is az asztal fölé hajoltak, összevigyorogtak, mintha most következne a titkok titkának sorolása. — Hü ... lye. — Kezdetben mosolyogtunk Zlatko csuklásán. De már idegesítővé vált. S éppen most jött rá a beszélhetnék is. — Az nem here ... gnő. — A kinézése, a megjelenése ... — Az sem — a zenészből érthetetlen indulat lobbant. — Akkor naccsága ... — Ló ... aszt. — Disznó! — kiáltott rá Jola. — Részeg vagy. Ez a te stílusod. Jó fiú vagy, okos, simulékony, kedves — józanul. Ha iszol, kitör belőled a strici. Te vagy a finom lélek. Zenész, zenekritikus. A szád is úgy tartod, mint Mária Terézia. Kíváncsi lennék az életrajzodra. Zlatkót megütötte a váratlanul éles hang. Rámeredt a lányra. — Lehet, hogy igazad van — formálta lassan a szavakat. — De szerencséd, hogy ittam — s nagy, erős nyeléssel magába fojtotta a csuklás utolsó ingerét. 326