Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

A szerkesztő nagy darab ember, akár a jegenyesorok közepe. Tétova lépésekkel elindult az asszony felé. Megállt előtte, s mosolyogni próbált, de már csak vigyori pofára tellett a szándékából. Hirtelen ölébe kapta, magához ölelte, onnan meg egy mozdulattal a vállára ültette az asszonyt. A zsivajgás csenddé döbbent. Alltunk meredten, és vártuk, mikor dől egyik a másikkal együvé. Bizonytalan volt a jegenye első mozdulata. Kissé a második is. Majd apró lépésekkel bokázni kezdett. Szeme egy láthatatlan pontra nézett, de maga gyorsuló lépésekkel járta a szobát. Egyre sebesebben. Bal karját maga mellé nyújtotta, mintha azzal egyensúlyozna a szoba közepe felé. Tréfának vettük, ital fűtötte hetvenkedésnek. De más volt ez, mert a forgás nem állt meg. Szilaj ösztönű ember szelídítheti magát így, erejének fitogtatásával. Lehet ez vadulás, fegyelmét vesztett tombolás. A női test tapintása izgat, ingerel. Hajt. Már összefonódtak, akárha egy kőből faragott szobor lenne a kettő. A férfi keze az asszony derekát fogja, a nő barna, telt lába belepi a férfi mellét; kezével a szerkesztő hajába markolva tartja magát. Egymást tartják. Megállást egyikük sem mondhat. Törvényük hajtja őket, a fizikai meg a testi. A férfi arca hozzászorul a nő combjához, így támaszkodnak egymáshoz. A szoba megtelik a szerkesztő nehéz, forró leheletével, előbb az asszony lábának meztelenjére seper, aztán a körben álló arcokra csapódik. Branyo kéjelegve nevet. A pálinkavizsgáló mérnök bódultan kacarászik, s közben az asszony alsó meztelenségét nézi. Eszelősen, mint aki képtelen máshová fordítani tekintetét. Az árvái fiú, a férj, sápadtan áll az ajtó mellett. Nem tudja, örüljön-e, vagy ordítsa el magát tehetetlenségében. Jola tettetett közönnyel a heverőre dől. A zenekritikus óvatosan kihátrál az előszobába. Nekem valami messzi költemény ködlik emlékezetemben a halálra táncoltatásról. így kezdődhetett az is. Ilyen maga21 321