Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

kontyba csavarja, mintha ezzel is hangsúlyozni kívánná ábrázatának erős vonásait. Már másodszori találkozásunk alkalmával az volt az érzésem, hogy szeretné magára vonni a figyelmet. Nem kihívóan teszi ezt, hanem lágy, szinte melankolikus mozdulatokkal. Kissé mártírkodón. Ritkán néz szembe az emberekkel, de nagy szempillái alatt feszülten figyel. Arca így állandóan merev és meglepően búskomor. Sokat van egyedül. Legtöbbször éjszakába nyúlóan íróasztalára görnyedve dolgozik. Ha kis időre elmozdul helyéről, az ajtókat nyitva hagyja maga után, s akárhol tartózkodik is, vissza-visszales a szobába. Sokáig nem értettem. Azt gondoltam, fél, s ezért hallgatózik maga mögé. Sok-sok ismétlődő, néma mozdulatból kellett összeolvasnom a mindig egy helyre rebbenés értelmét. A leány vár, ha otthon van, szüntelen vár. Telefonálásaiból következtettem erre. A készülék hívó berregését nem hallom, de látom a lány mohó mozdulatát, ahogy füléhez ragadja a kagylót. Szájának mozdulataiból következtetek, hallózik. Aztán elmosolyodik, majd fogja a készüléket, a heverőre teszi, és fekve folytatja a beszélgetést. Hosszan, mindig sokáig telefonál. Láthatóan öröme telik benne. A feje feletti kislámpa erősen megvilágítja arcát és alakját. Hanyatt fekszik, oldalára fordul, s szabadon maradt karjával combjait simogatja, vagy magyarázón gesztikulál. A lány keskeny ablaka üvegszem. Van, de nem lát. Esténként idegesítő, rózsaszín félhomályt tükröz az üveg. Valamikor betegek feje felett húzták ilyen kicsire a fényt: a lámpa világát. Vigasztalni meg virrasztóként. Ez a félsötét ablak öreg ember messzi időbe meredő szeme. Jelen van a házrengeteg estéiben. Természetesen, mint a tárgyak és az emlékezet. Falumban harminc esztendeje így hunyorog egy ablak. Beteget őriz, egy lányt. Katonát vár vissza a háború első hónapja óta. A házból csak ritka hajnalokon mozdul ki. Mezítláb, fehér gyolcsingben lemegy a kert végéig, fa törzséhez bújik, és a még szürke-sötét mezőséget nézi. 20 305