Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Egy szál ingben
A második és a negyedik bejárat közötti ablaksor szinte minden ablaka ilyen ernyedt fényű. Régóta figyelem. Valahányszor odapillantok, meghökkenek. Mindig ugyanazt látom. Fél éjszakán át félhomályos ablakok nézik a sötétet. Szép és egyhangú látvány egyszerre — akár az emberi szomorúság. A naponta használt utak és tárgyak beidegződnek: tüzek és jelek szerint tájékozódott az ősember is. De e házrengetegben az ösztönös beidegzettség megbízhatatlan, eltompul, s egy ködös decemberi éjszakán hiába kerestem házunk bejáratát. Eltévedtem. Elvesztettem a fonalat. Előbb Jancsi és Juliska hazavezérlő kenyérmorzsái jutottak eszembe. Aztán a házakat kereső részegember-történetek újramondásával szórakoztam. Erdőbe tévedt mesebeli emberként több ízben is visszamentem az ösvény elejére, oda, ahol a káposztaföldek széle volt valamikor, még az építkezések megkezdése előtt. Sorra vettem a bejáratokat másodszor, harmadszor. Mindenütt egyforma színű és méretű ajtók. Egyezett a földszintről vezető lépcsők száma, az emeletekre induló vaskorlátok fogása. Silabizáltam az ajtókra szögezett névtáblákat. Egységesek azok is. Egyforma fehér betűkkel írták a neveket is. A tájékozódás régi szokásai lépésenként váltak hasztalanná és nevetségessé. Rá kellett jönnöm, hogy a négyszög alakú háztömbök ele j én-hátulján, hosszán és magasságán a mértan rideg vonalai jelentik a szabályt, a rendet és a formákat. Egyszerűen újra kell tanulni a hazatájékozódás mozdulatait és szokásait. Ügy érzem, ideköltözésünkkel valami megszakadt. A százféle utakról ide vetődött emberek öntudatlanul is új szokások szövevényét rajzolják egy másféle tájba. Az ablak szokások, sorsok tükre is; homálya, fénye ember akarata szerinti. Tőlünk jobbra, az ötödik emelet végén egy lány lakik. Nem lehet több huszonöt évesnél. Egy keskeny és egy széles ablak az övé. Munkába rendszertelenül, kiszámíthatatlanul jár. Hónapok múlnak, míg a megállóknál találkozhat vele az ember. Érdekes, széles csontú arca van, dús fekete haját 304