Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

tován nézett maga köré. A tárgyakat vette számba: a szalmazsákot, a konyha ide menekített bútordarabjait, székeket, zsákokat, edényeket, szerszámféléket, a gerendákra aggatott ruhákat és a lécekre kötözött szalonnahasábokat. Meleg volt, itt a padláson különösen az. Zsírgyöngyök verődtek a szalonnaoldalak aljára. Lentről a víz zúgása jött, fejünk fölött recsegett a tető. Előbb külön hallottam a két hangot, aztán egybefolytan: mormolva, zúgva és nyöszörögve egyszerre. Az öreg felállt, és a zsebeit tapogatta. — Kenyerük nincs? Csak az fogyott el — mondta megjuhászodva. — Olyan helyre visszük, ahol lesz — vigasztalta az öreget a járási. — Én nem mehetek el — szólt erőlködve, és kérlelő tekintete körbejárt rajtunk. A katonák karon fogták. Gyengécske öregecskén ellenállt: dobogott, forgolódva nyöszörgött, akár egy fájdalmában megalázott gyermek. — Legalább az iratokat — kérte. Csontkötésű imakönyvet vett magához. A másik piros fedelű betétkönyv volt. A csónak fenekébe ült, háttal a járásinak. A házat nézte mereven, majd az udvart, a kertet kereste, s a szeme tele volt könnyel. Markáns, széles csontú parasztarc volt. így, öregesen is erély és dac áradt vonásaiból. Szakálla hetes lehetett, egyidős a járási emberével. Mellé ültem a csónak középső padkájára. Vigasztalni próbáltam. Fáradtan legyintett: kapanyélen nőtt, cserepes-bütykös nagy kezével szinte belesepert a levegőbe. — A fiatalok nem érthetik ... Amit az ember nem élt meg, azt nehezen érzi... Tudni, hallani nem elég. Mit tudhatja azt maga, kinek-kinek mit jelent ez az özönvíz... Mereven a háza irányába nézett, mást szinte nem is érzékelt. Egy távolodó pontot látott, s beszélni is csak ahhoz beszélt. — Emberek!... Emberek!... — hangzott a csónak elejéről. 293