Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

Az öreg megrettent, és félénken a házakra kapkodta tekintetét. Aztán megint visszafelé nézett konokul. — A vízjövés napján temettük a feleségem... Rokonságom, fiam, lányom van, egyedül maradtam mégis. Harmincnyolc esztendőt éltünk együtt... Hosszú idő az ... Csak úgy elaludt, estéről reggelre. Mire a harangot húzták, hiába költögettem, hideg volt... Élt már maga ilyet? — kérdezte, de a fejét se moccantotta. — A hatóság azt akarta, ne bajlódjunk a temetésével, vigyük őt máshová ... Zavarodás volt minden perc. Emberrel nem lehetett szót váltani, magát mentette mindenki... Kinek számít ilyenkor egy halott öregasszony ... A menyem már hajlott is volna a könnyebbik útra... Azt mondta: „Vigyék." Hová? ... Azt már nem tudta ő se, más se ... Itt temettük el, ez volt rendjén... Sietős végtisztesség volt, nem jutott idő virrasztásra sem ... Legalább ott nyugodjék, ahol élt. Magam vigasztalása ez, tudom, de így volt... Ezért nem akarok innen elmenni. A főutca vizéről hirtelen fordulással mellékútra tértünk. Az öreg nekem dőlt, majd görnyedve felállt, és a kerítések fölött visszafelé nézett. Hirtelen oldalt hajolt, jobb lábával a vízbe lépett, de megrázkódott és visszarettent. Leült, és a két katona között a vizet nézte. — Emberek!... Emberek! ... Valahányszor ezt a kiáltást hallottam, összerándultam. Visszhangtalan volt, mégis átfogta az egész nagy vizet. S minél többet mondta, annál jobban tiszteltem ezt a vézna, hetes szakállú járási embert. Kapufélfákról macskák nyávogtak, nyári konyhák tetejéről remegő lábú kutyák nyüszítettek ránk. — Hová? — kérdezte a kormányos. — Bejárjuk a falut... — A lelkiismerettel nehéz — mondta tovább az öreg. — Ilyen hirtelen elmúláskor az élő a maga vádólja lesz... Velem is ez van. Dacos életet éltünk. Sokat voltam el otthonról. A mi családunkból mindig hiányzott valaki... Az első háborúban én voltam el... Erdélybe, Szerbiába, a második háborúba már a fiamat vitték. Fogságokat jár294